Mint írtam, célom a magam és a bennem nem bízok részére való bizonyítás. De nem azért, hogy a képükbe röhögjek: „orvos lettem, basszátok meg” hanem, mert az, hogy nem bíznak bennem, legalább akkora nyomot hagy az én érzékeny lelkemben, mint amekkorát majd bennük fog, mikor megtudják, illetve ebben bízok. Jó ezzel a gondolattal élni, én ezzel veszek revánsot.

Mindenkinek van olyan személy az életében, aki felé óriási a bizonyítási vágya. Nekem ilyen személy, mindenki. Mindenki felé csak a bizonyítás, bizonyítás… Elég unalmasnak hallatszik, és az is, rettenetesen, így néha azért elhagyom magam, ebből lesz az, hogy feladom az álmaimat, vagy rájövök, milyen álom az, amit fel lehet adni. Így ha mégsem lennék orvos – de leszek –, akkor bizonyára rossz úton jártam.

Aki esetleg ezt a bizonyítási kényszeremet – ami valahol ott bujkál mindenkiben – annak képzeli, hogy én a társaság középpontja vagyok, vagy akarok lenni, azt még most felvilágosítanám.

Az én személyes bizonyítási kényszerem elsősorban nem a környezetem, hanem önmagam felé hat. Ha én respektálom magam, akkor nem érdekel, ha a többiek nem, bár jól esik, ha néha van hozzám egy-két elismerő szavuk, nem érdekel, nem nyom a latba, nem tud kibillenteni, ha tudom, hogy a helyes úton járok.

Ellenben, ha negatív értékelést kapok – bár, már megtanultam, hogy a nem építő jellegű, pusztán ócsárolást kitűnően le kell szarni – az nagyon le tud lombozni. A konstruktív kritikára vevő vagyok, de ha felismerem a hibáimat, azokat, amiket a környezetem lát, és én nem, az nagyon kellemetlen érzés, és hamar a szakadék szélére kerülök, és jön a feladás. De ettől függetlenül várom mindenkitől a – szigorúan építő jellegű – kritikát, kicsi edzés rám fér.

És ha tegyük fel, én a társaság mozgatórugója lennék, minden kisebb-nagyobb „csoportosulásban” valószínűleg ott megkapnék minden álelismerést, amit csak kívánni lehet, mivel a tapasztalatom annyi, hogy ezek az emberek egyszer tettek valami olyat, amivel köré szerveződött a fél világ, és azóta csak a megszokás nem robbantja szét a társaságot, ami már esetleg kívül belül mérgezett. Nem ritka, hogy maga a középpont dönt úgy, hogy minden kapcsolatot megszakít a „barátaival”

Nos, én ilyen „elismerésre” koránt sem vágyakozom. Az én álmom a szakmai elismerés, ami jelen gyermeki életemben, akár egy dicséret a nemrég kikérődzött rajzomra, vagy egy novellámra, eszperente mesémre, fogalmazásomra stb. Aztán persze, ha már orvos leszek – mert az leszek, ha „belepusztulok is” – már ezer más – a környezetem számára sokkal lényegesebb – tevékenységben nyerhetek elismerést. Azért emeltem ki, hogy a környezet számára, mert legyen bármilyen elismerés az, ha a munkádra, érkezik, amiért küzdöttél, akár 20 percig, akár 20 évig, neked ugyanakkora örömöt fog okozni abban a pillanatban, amikor kapod. És ilyen szempontból teljesen lényegtelen, hogy, ha egy orvos felfedezése az elismerés tárgya, vagy egy nő kitűnő alakja.

Aztán, többnyire magamnak (és egyedül) dolgozok – az ember azzal is magának dolgozik, ha másoknak segít, mert építi a lelket –, így megvan az a szabadságom, hogy tudom, mi kell nekem és mi nem. Ezért nagyon nem vagyok jó csapatmunkában. A feladatok megosztása nem az erősségem, és ha mondjuk a csapattársaim balgák, vagy én vagyok túl béna, akkor megint a kudarcok erdeje vár rám. Így a magányos munkába menekültem. Rettegek attól, hogy valami miattam, vagy más miatt fullad kudarcba. Ha miattam, engem könyörtelenül a sárba tipornak, ha meg más miatt, akkor azt fogják, de én nem tudnám megtenni… Nem azt a nézetet vallom, miszerint a saját lelki békénkben fennálló zűröket máson kell leverni, adandó alkalommal.

Hónapokkal ezelőtt történt, hogy egy fárasztó kézilabda edzés után – amit nem mellesleg gyűlölök, de ez most nem képezi a téma szerves részét – baktatok hazafelé, és a belváros közepén, egy gyalogátkelőhelyen átkelésre készülök. Illetve készülnék, mert már hevesen villódzni kezdett a zöld terpeszkedő emberke, így hát erőtlenül és elég esetlenül óriási táskával a hátamon nekilódultam, de végül csak lelassítottam, a lámpa meg pirosra váltott. Én még javában az úton vagyok, de annak már a távolabbik felén, így csak pár lépés választott el a járdától, mikor egy kedves öregember, a hatalmas autójából kiszól, hogy nem-e zavar, hogy piros van. Persze rettenetesen felháborodtam, mert, mit képzel, hogy nem tud várni 2 másodpercet, míg átérek az éppen piros, de indulásom pillanatában még zöld lámpánál. Szóltam is volna neki valami kedveset, ha nem hajtott volna el, és ha nem jutott volna eszembe ez: Végtére is ő az értelmi keseredett nem én. És meg is nyugtattam magam, míg bizonyára ő ebben élvezkedett, hogy egy védtelen tizenévest jól leugathatott a terepjárójából. Mondjuk valamilyen szinten igaza is volt, de nem az a kategória, amikor hangot kell adni a sietségünknek. Bízom benne, hogy nem a kórházba menet tartottam fel.

A mai program: A nem sejtes rendszerek átismétlése, illetve belekezdek az önálló sejtek és baktériumok témakörébe.

Szép napot!

Egyéb: Beáztam.