Nem vagyok én nagy valaki, a magam 16 évével. Mit is képzelek, hogy döntök az életemről? Hisz még félig, vagy talán teljes egészig gyerek vagyok. Egy gyerek, az anyukája szoknyája mellett, aki sír, ha elejti a fagyiját.

Tisztában vagyok azzal, hogy gyerek vagyok. Egy nagy gyerek, de attól még bizony gyerek. De az a rendje a világnak, hogy eldöntsem, mit akarok kezdeni magammal. Aztán úgyis kialakul, formálódik, csiszolódik, érnek csalódások, amik ezer felé törik az álmaimat, de lesznek majd sikereim, amik megerősítenek. Ki más dönthetne helyettem, mint én magam. Azt valóban nem tudom, hogy milyen vagyok, de azt tudom, hogy milyen akarok lenni. Ezért pedig bármit megteszek. Ha egyszer mindig izgatottan hajolok a biológia könyvem fölé, ha hajnali kettőkor nem tudok elaludni és szívesen veszem elő a kémiafüzetem egy utolsó olvasatra, akkor mi akadályozhat meg abban, hogy orvos legyek? Én ezt gyermeki naivságommal így gondolom. És kitartok e képzetem mellett és bízom benne, hogy nem téves.

De a tanulmányokon kívül van még okom arra, hogy orvos legyek. Az egyik egy érdekes eset, a másik inkább utólagos megerősítés.

Katolikus gimnáziumba járok. A keresztény hitet mindig elfogadtam, de nem gyakoroltam, ugyan meg voltam keresztelve és elsőáldozó is voltam, nem foglalkoztam a hittel. Hittanra sem tanultam soha. Ott éktelenkedett a félévi bizonyítványomban a hittan kettes. Nevettem magamon.

Lévén katolikus gimnázium, minden hónapban akad valami kötelező jellegű program, ami a hit jegyében telik el. Ilyen volt egy szellős májusi napon megrendezett ifjúsági lelkigyakorlat. Az egész nap roppant unalmas volt, közben kiderült, hogy engem biztosan az óvónőm térített meg. Aztán rém szórakoztató előadás keretében a homoszexuálisok szapulását hallgathattuk meg. Az egész rendezvény vége volt a leginkább „megrázó” élmény számomra. Egy lány – akit mellesleg régebbről már ismertem – felment a színpadra és lelkesen előadást tartott egy zarándoklatról, majd elmesélte az ő történetét. Szó, mi szó, lényegében arról beszélt, hogy mindenki merjen nagyot álmodni. Hát igen, merjen, mindenki, álmodni, jó nagyot… De senki nem foglalkozik ilyen klisékkel. Igen, ez a mondat, hogy „Merj nagyot álmodni” már-már akkora közhely, mint az „Élet szép” Pedig valóban fontos információt közöl. Így hát elgondolkodtam rajta és nem eresztettem el a fülem mellett.

Általános problémaként járja át az elmém a bizonyos kérdés: Mi legyek, ha egyszer nagy leszek? Már annyira hatalmába kerített, hogy másoktól kérdezem, ők mik akarnak lenni, egye fene leszek az én is. De aztán rájöttem, hogy az égvilágon senkinek nincs határozott terve, senkinek. Talán nem foglalkozik vele senki, vagy egyszerűen ötlete sincs senkinek, mivel akar foglalkozni a hátralévő életében. Egy év, és el kell, legalábbis el érdemes dönteni, hogy mi az, amit el akarunk érni. Sokáig civódtam mi is a nekem testhezálló szakma. Irdatlan büszke voltam a matek négyesemre, leszek építész, megyek emelt matekos osztályba, szépen rajzolok, tök jó. Csak később szembesültem vele, hogy segg hülye vagyok fizikából, matekból meg úgy-ahogy elvagyok. És ami a legfontosabb: nem érdekel az építészet, nem érdekel a fizika. Ez egy kudarc, sebaj. Jó, de szépen rajzolok, legyek formatervező. Nem mintha oda nem kellene matek meg fizika. De ez sem vonz igazán. Újabb kudarc. Most már kétségbeestem. Ekkor jött a pszichológia. Szeretem az embereket, még ha nem is látszik. Szeretem a bioszt, még ha nem is látszik. Rendben, el van döntve pszichológus leszek és kész.

No és ekkor jött a bizonyos merj nagyot álmodni (és a pszichológusként nem lesz munkám) Hiszen, miért ne lehetnék orvos, jelen esetben pszichiáter, vagy bármi más, képes vagyok rá. Tudok én szorgalmas lenni és kitartó, ha kell. Ez egy jó lehetőség arra, hogy bebizonyítsam elsősorban magamnak, végső soron pedig azoknak, akik nem bíznak bennem, hogy az annyiszor kudarcba fulladt terveim csupán próbálkozások voltak, de most találtam valamit, amiben hitelt nyerhetek, bizonyíthatok mindenkinek.

Kicsit önző célom is van. Van nekem egy rossz tulajdonságom, méghozzá az, hogy rettenetesen igénylem az elismerést. Tény eddig szart sem tettem azért, hogy elismerjenek. Hát itt az alkalom.

És az utólagos megerőstíés, pedig nem más, mint egy újabb bizonyítási kényszer a nagypapám felé. Mindig hallom, hogy mennyit mesél rólam a faluban, és tudja, hogy belőlem lesz még valaki, akire méltán lehet büszke. Mindig azt mondja, szeretné megérni a diplomaosztóm...

Orvos leszek, ha belepusztulok is.

Egyéb: A blog arra hivatott, hogy e célom felé vezető utat megörökítsem benne, ha lesznek olvasóim, akkor még kifejezetten motiváló is.